Georgoij Iljics Mirszkij (született Moszkvában 1926. május 27-én, orosz politológus , a történelemtudományok doktora, akadémikus) 

75 évnyi hazugság

2014.március 10.

 Tizenhárom éves voltam, amikor Sztálin háborúba kezdett Finnországgal. A Vörös Hadsereg átlépte a határt és a következő napon a szovjet nép ezt hallotta a rádióban: «Terijokiban felkelt munkásokból és katonákból megalakult a Finn Demokratikus Köztársaság Időleges népi kormánya». Az apám azt mondta: „Látod, egyetlen ország sem képes háborúzni velünk, mert egyből kitör a forradalom.”

Nem voltam lusta, elővettem a térképet, átnéztem a helyzetet, s ezt mondtam neki: „Apa, Terijoki a határ mellett van. A csapataink a határátlépés utáni első napon már ott lehettek. Miféle felkelésről, miféle népi kormányról lehet itt szó?” És hamarosan kiderült, hogy teljességgel igazam volt: az osztályom béli egyik fiú bátyja az NKVD-ben szolgált, s néhány hónap múlva bizalmasan elmesélte neki, hogy azok között volt, akik a Terijokiba bevonuló gyalogos csapatok nyomában odavitték Otto Kuusinen elvtársat, a finn kommunista párt vezetőjét. Később mindez ismeretes lett a széles nyilvánosság előtt. Akkor, én, majdnem kisgyerekként, úgy látszik, politikai érzékkel megáldva, először gondoltam azt: „Hogy tud a kormányunk így hazudni? ”

Kevéssel több, mint két és fél év mulva, Hitler támadása után, amikor én, immár tizenöt éves kamasz, ápoló voltam a Razguljaj téri hadikórházban, hosszasan beszélgettem a sebesültekkel, akiket Rzsev mellől hoztak be (egy sem, egyetlen egy sem töltött el öt napnál többet a frontvonalon), s amit azok meséltek a háború folyásáról, olyannyira más volt – különösen a veszteségek tekintetében – mint a hivatalos propaganda, hogy a hitem a hatalomban teljesen elveszett. Sok évtizeddel később tudtam meg, hogy az 1921, 1922 és 1923 években születettek közül élve, egészségesen SZÁZ emberből HÁROM tért haza. (Mellesleg, a történészeink és tábornokaink máig hazudnak, mint a vízfolyás, amikor jelentősen kisebbítik – vajon miért, kérdezem - a veszteségeinket).

Ismét eltelt húsz év, s következett a karibi krízis. Én a leg forróbb napokon gyakorlatilag mint az intézet igazgatójának, Anusevan Agafonovics Arzumjannak az asszisztenseként dolgoztam, aki pedig Mikojan sógora volt. Hruscsov a kubai kérdést Mikojara bízta. Ezért hát az események központjában voltam, és az igazgató reakcióiból kitaláltam, hogy tényleg vannak rakétáink Kubában. Milyen valószínűtlen felháborodással, majdnem kiabált az általában nyugodt miniszter, Gromikó, leleplezve az amerikaiak „aljas hazugságát” az állítólag Kubában elhelyezett szovjet rakétákkal kapcsolatosan! Hogy veszítette el a fejét washingtoni nagykövetünk, Dobrinyin a felháborodástól, amikor a rakétákról kérdezték, hogyan vetkőztek ki magukból az országosan ismert televíziós kommentátorok, üvöltve: «Található-e egyáltalán legalább egy ember a világon, ismervén a szovjet kormány békeszerető politikáját, aki elhiszi, hogy rakétákat helyeztünk el Kubában?” És amikor Kennedy megmutatta az egész világnak a légi felvételeket, amelyeken világosan, élesen láthatók voltak aranyos rakétácskáink – hátramenetbe kellett kapcsolni , s emlékszem Arzumjan arckifejezésére, amikor elmondta, hogy magas beosztású sógora Kubába repül, hogy rábeszélje Fidel Castrót, hogy ne ellenezze rakétáink megalázó visszaszállítását. És ezután legalább valaki elnézést kért? Egyáltalán nem.

S még néhány eltelt év után harckocsijaink bevonultak Prágába, és én emlékszem, Moszkvában minden kerületi pártbizottságon eligazítást tartottak az előadók, instruktorok és propagandisták részére, kitűzve előttük az irányelvet: a csapataink KÉT ÓRÁVAL(!) előzték meg a NATO csapatok csehszlovákiai bevonulását. Mellesleg később ugyanezt fogják mondani Afganisztán kapcsán. Néhány hónappal ezelőtt egy taxisofőr, „afgán” veterán azt mondta nekem: „Mégiscsak nem volt felesleges bemennünk oda, hiszen még néhány nap – és ott lettek volna Afganisztánban az amerikaiak”.

És emlékszem még a dél-koreai utasszállító repülőgép esetére, amikor százak haltak meg. A hivatalos verzió úgy hangzott, hogy a repülőgép egyszerűen elhagyta a légteret a tenger felé. Minden külföldre utazónak nagyon szigorúan a lelkére kötötték, hogy ezt és csak ezt mondja. És Csernobil, amikor az egyszerű szovjet emberek, elhívén a hivatalos verziót („csak egy baleset”), tiltakozó levelet írtak a Pravdába. Ki ellen? Azok ellen, akik az atomerőművet a katasztrófába sodorták? Ó nem. A nyugati lelkiismeretlen vádaskodó tömegtájékoztató eszközök ellen, amelyek össze vissza hordanak valamit a rádióaktivitásról, életveszélyről. Emlékszem a fényképre az újságból: farkát csóváló kiskutya, alatta írás: „Íme az egyik csernobili porta. A gazdák egy időre elutaztak, a kutyus őrzi a házat».

Pontosan 65 évet éltem a hazugság birodalmában. Előfordult, hogy nekem is hazudnom kellett természetesen. De szerencsém volt. Orientalista voltam, lehetőségem volt úgy-ahogy elkerülni azokat az eseteket, amikor a Nyugatot kellett leleplezni. Most, amikor a diákok azt kérdezik, hogy „tényleg a szovjet rendszer volt a leg embertelenebb és véresebb?” – én azt válaszolom: „ Nem, volt Dzsingisz kán, Tamerlán és Hitler is. Ugyanakkor hazugabb rendszert, mint a mienk volt, nem találni az emberiség történelmében. „

Hogy miért jutott mindez az eszembe? Nem is tudom. Lehet, hogy azért, mert valahol felbukkant egy hír valamiféle felségjelzés nélküli katonákról?