A Moszkvai Energetikai Egyetemen, egy poloskás, hót mocskos kollégiumban ismerkedtem meg Elluval és férjével, Marttival. A nő kicsi volt és vékony, a férfi nagy darab és pattanásos, egetverő humorral. Odajött hozzám egy nagy szótárral, hosszan keresett benne az orrom előtt, majd, mint aki rátalált a keresett kifejezésre, megkérdezte tőlem: „Kak tyebjá zavut?” (Hogy hívnak?) Addig el sem tudtam képzelni a humornak ezt a fokát. Amikor két három kézmozdulattól és fura hangsúlytól fetrengsz a röhögéstől. Két szerző van, amelyek olvasásakor vinnyogva röhögök két perc után. Karinthy és Woody Allen. Ja, és ismerek még egy nagyon jó humorú embert. Egy szobafestőt Pesterzsébeten. Ha valaki esetleg kíváncsi lenne rá, bemutatom. Szóval kezdtem ott, kint összejárni a finnekkel. Kiderült, hogy kommunisták. Én a hetvenes évek kádárvilágából mentem oda, amikor már Miskolcon is tudtuk a középiskolás kollégiumban, ahol laktam, hogy valami nincs rendjén a rendszerrel...az " Eper és vér" számunkra Magyarországon játszódott. Diáktanácsi küldöttgyűlésen ketten is mertünk valamit nem megszavazni! És semmi következmény..Ezek a finnek pedig elkezdték dicsérni nekünk nem hogy Magyarországot, de a Szovjetuniót, mely "a világ fejlődésének sarokköve". Szaharov akadémikus nekik Amerika kiszolgálója volt, csak egy ál Nobel békedíjas...ÉN meg nap mint nap szenvedtem Moszkvában a magyarországi helyzethez képesti időutazástól visszafelé 20 évvel. Mindeközben finn barátaim rendszeresen jártak fordítani finn cégeknek, amelyek napi 40 dollárt fizettek nekik. Amiért megadtak a fekete piacon 120 rubelt is. Akkoriban ez egy havi fizetés volt Moszkvában. Eközben ezek a finn gyerekek mindent megtettek, hogy náluk is Szovjetúnió legyen.....Eközben természetesen nem tudták nem észre venni a körülöttük levő mocskot, az áru és szolgáltatások hiányát, mindennapok kizsigerelő kényelmetlenségeit, az átlagember teljes kiszolgáltatottságát, s az erős ideológiai prést, mely elzárta a világtól az embereket. S hülyítette. Mindezt ők szükséges rossznak tekintették a Szovjetunió kapitalizmus elleni harcában. Sok évvel később gazdag vállalkozóként jártak Ellu és Martti Moszkvában, ahol én épp dolgoztam. Találkoztunk. Említettem nekik akkori hitüket. Az ideges válasz az volt, hogy ezek szerint ÉN még mindig abban a korban és hitben élek. Belátás semmi. Semmi. Semmi. Őket, az ilyeneket hívta Sztálin „hasznos idiótáknak”.