A repülés tiszta és elegáns dolog. Jól öltözött, helyes emberek jönnek mennek, mosolygósak, frissek, magabiztosan teszik a dolgukat. Sugárzik belőlük, hogy értik a dolgukat. A kapitány őszes, fiatal társai jóképűek, a nők csinosak, kikenve, kifenve. A repülőgépben rend, kellemes illat,  ami fegyelmezően hat vissza az emberekre.

2003 februárjában nem így volt ez Moszkvában, a Seremetyevo repülőtéren.

A váróterem zsúfolt volt, itt-ott elfekvő emberek, agyonhajszolt, de erélyes reptéri alkalmazott hölgyek, akik éles hanggal terelték a szorosan sorban álló embereket, akár a szarvasmarhát a cowboyok.

Azt mondják, hogy igen kényelmetlen, ha valakit 20-25 cm-nél jobban megközelítenek, mintegy behatolnak az intim szférájába. Az ember óhatatlanul is betartja ezt a távolságot. Ez működik Európa bármelyik pályaudvarán, villamosán, buszán, metrójában vagy repterén. Nem így Oroszországban. Az emberek gyerekkoruk óta megszokták, hogy ők tömeg, mely egy testként mozog. Szorosan, összezártan. Egymás arcába lihegve.

Nyikorgó, zsúfolt reptéri busz, jeges szél, hideg. Sötét este. Lassú felkúszás a lépcsőn a gépbe. Ott hatalmas, magas  beltér, kis, szoros ülések. Igazi hering érzés. Sok fáradt, álmos  ember. Döcögős nekifutás, a levegőbe emelkedés simasága. Gyors vacsora a felszállás után, majd 8 óra fájdalmas törődés, szunyókálás, száguldva Keletnek, a fényes hajnal felé. Az utazás kizsigerelő, elnyüvő, izzasztó.

A repülőgépet IL 96-nak hívták, négy motoros hatalmas égi busz. 2003-ban még úgy tűnt, hogy a szovjet repülőgép ipar tartani tudja a tempót a Nyugattal, legalábbis a volt Szovjetunió területén.

Nem ez történt. A nyugati gépek sokkal megbízhatóbbnak bizonyultak, biztos és kifogástalan tartalék alkatrész ellátással rendelkeztek, s könnyen bérbe vehetők voltak. A légitársaságok, amíg lehetett, futtatták az ingyen megörökölt szovjet gépeket, amíg néhány katasztrófa után végképp tarthatatlanná vált a használatuk. Elment nyugdíjba közben sok kiöregedett pilóta is. Annak a pilótanemzedéknek a tagjai, akik sok fényes bravúrjára volt szükség a megbízhatatlanság és szervezetlenség szovjet világában, hogy ne történjenek balesetek nap mint nap.  

Vége lett hát a szovjet mítosz egyik nagy szeletének, a szovjet tudomány és technika hajdan dicső, sok mindenben  világelső (Szputnyik, Gagarin) korszakának. S nem tudja azt feltámasztani semennyi olajért beömlő pénz. Elveszett időközben a tudás és a hit. Hogy mi akarjuk és tudjuk, s megcsináljuk. Ily módon tűnik el a szovjet tudat maga is – lassacskán. Néha persze görögtűzként fellobban, de a leg véresebb szájú propagandisták sem igazán hisznek benne. Így lett vége annak sok évtizedes tüzelő, boldogító kommunista hitnek is – per, akasztás, nyílt megszégyenítés nélkül - mely filozófusok és ideológusok  tankönyveiben, politikusok és propagandisták dörgő hangú beszédeiben, újságírók megannyi szajkócikkében uralkodott  tengernyi tömegek tudatán, hogy kis nyugdíjas lakások, öregotthonok magányában és csendjében enyésszen el hajdanvolt délceg meggyőződésesek réveteg emlékképeiben.

 Hortyogva szelte a dugig telt gép az eget, alant 8 órán keresztül Oroszország, Oroszország, és Oroszország. A távol-keleti részen Habarovszkig kietlen táj, sehol egy lámpa, egy falu.

Gondoltam, hej, hány szerencsétlen magyart irányítottak erre valamikor, a háborúkban, katonaként, fogolyként vagy egyszerűen összefogdosva őket „malenykij robotra”, s aztán hónapokig étlen szomjan fázva, utaztatták őket alant, marhavagonok fapriccsein munkatáborok mocskos poklába szenvedni és kiszenvedni.

A város fentről nézve gyufaskatulya bérházak tömege. Igazi szovjet település, mely mára teljesen elvesztette hajdani faragott faházas hangulatát. Kiszállás a reggeli fagyban felhevült testtel. Gyalogolás a géptől repülőtér épületéig, várakozás a csomagra, a vendégvárók sorában - Szása. Nagytermetű, bizalomgerjesztő, mosolygós. Cigarettázik. Fején hatalmas füles sapka, usanka. Télikabátja alatt finom öltöny. A jóindulatú medve átkarol, megveregeti a hátamat. Minden mozdulatával érezteti, hogy jó, hogy jöttem, hogy jó kezekben vagyok, barátomnál, biztonságban. Ropog a porhó a talpunk alatt a kocsijához menet. A bőröndöt segítőkészen  ő húzza. Az autó hatalmas fekete dzsip.

Néhány évvel azelőtt ismertem meg ezt a nagyvonalú, csupaszív, nagydarab embert. Árut kívánt beszerezni élelmiszerboltjai számára. Három vagy négy üzlete volt a régi szovjet „ABC”-k stílusában. Hűtőpultok, nagyhangú eladónők, sorok, kassza, csekk, áru.

 Szása - mint később kiderült - a Habarovszkot uraló szervezett bűnözői csoport egyik alvezére volt.

Ez a szervezet tette lehetővé, hogy hozzájusson a boltjaihoz, s fenntartsa azokat az ott uralkodó vad piaci körülmények szövetében.

 Elindultunk be a városba. Verőfényes téli délelőtt volt. Ropogós, kilehelt párás. Habarovszkban most indult be a munkanap. Végig látogattuk a boltokat, ittunk az egyik bolt emeleti helységében levő irodájában egy teát, megismerkedtünk a főkönyvelőnővel, Szvetlánával. Orosz anyuci, aki a kasszát kezeli. Aztán ebéd. Enni hosszasan, jó étteremben, fontos része volt találkozásainknak, bárhol is jöttünk össze... Étterembe menni nem pusztán evést jelentett, hanem a legdrágább italok és ételek hosszas, szertartásos magunkhoz vételét felállásos pohárköszöntők kíséretében. Abban az időben indult gyors fejlődésnek az orosz vendéglátóipar, mely az olajbevételek leosztódása során keletkezett pénzeket célozta és célozza, mára igen profi módon. Kialakult Oroszországban a szovjet időkétől nagyon különböző  vendéglátási kultúra, egy új minőség, mely a leg kifinomultabb vendéglátással rendelkező országok választékával és kiszolgálásával vetekszik. Ekkor, asztal mellett  kerültek igazából megtárgyalásra a dolgok.  

 Ekkor mondta Szása, hogy este találkoznunk kell egy emberrel, aki nagyon fontos Habarovszk életében. Személyesen az ő életében. S mivel, annak aznap volt a születésnapja, az ünnepségen feltétlenül részt kell vennem.

 Mit volt mit tennem, a kilenc (!) órás időeltolódás és a nem kis törődöttséggel járó utazás ellenére kénytelen voltam elfogadni a „meghívást”.

 Volt Szásával egy ügyem korábban. Szállítottam neki árut, aminek teljes kifizetésével késett, 10 ezer kemény (akkor még különösen) amerikai dollár járt még cégemnek tőle. Mint kiderült, ezt a kérdést is   ezzel a bizonyos fontos emberrel kellett megbeszélnem.

 Az esemény egy étterem különtermében folyt le.  Csönd volt, suttogás. A „fontos ember” csupa feketében. Fogadóórája volt. Jurának hívták. Két erős legény vizslató szemekkel figyelte minden mozdulatát, intését. Mozdulatai kimódoltak. Tudja, bármit tesz, bárhogy szól, annak jelentősége van. Hogy félnek tőle. Szemei a fáradt farkasé. Pedig fiatalember. Harmincas. Döntései mint egy sebész főorvosé. Súlyosak és véglegesek.

Én nem féltem. A tudatlanok és ártatlanok felszabadultságával mozogtam, viselkedtem. Nyájasan elbeszélgettünk. Számára érdekes volt a nyugati vendég (onnan nézve Szibéria is nyugatra van), aki egy másik világból jött, ritka hollóként errefelé. Lényegében, mint kiderült, őhozzá jöttem. Ott minden és mindenki őt szolgálta, neki engedelmeskedett. Tudomása és jóváhagyása nélkül semmi sem történhetett.  Az ő akarata, megfontolásai, sokszor szeszélye döntötte el ügyek nyereségességét, szükségességét és megvalósíthatóságát. A vele való kapcsolat és kötődés  meghatározó volt a város üzleti életében. A város hivatalnokai, a rendőrség rendszeresen egyeztettek vele. Semmi sem történhetett a tudta nélkül. Közös üzlete volt a megye legfőbb emberének, a kormányzónak a fiával. Övék volt a legnépszerűbb szórakozóhely.

 Amikor később utaztunk a városban, egész konvoj követett bennünket, fegyveres fiatal harcosokkal.

Az elképedt rendőrök fütyültek, majd látván a rendszámot, amelyben 777 szerepelt, azonnal megnyugodtak s elfordultak.   Amikor megkérdeztem Szását, mit szól ehhez az álam legfőbb és legtekintélyesebb erőszakszervezete, a mindent tudó, mindent átlátó és ellenőrző  FSZB (volt KGB), akkor elmesélte, hogy Jura nagybátyja magas rangú FSZB főnök, aki a moszkvai központban, a Ljubljankán dolgozik.

 Mint később megtudtam, Jurának is volt beceneve, mint minden „becsületes” maffiózónak arrafelé. „Krab”-nak hívták, ami magyarul tarisznyarákot jelent. Más kontextusban igen finom dolog. A tenger gyümölcse. Ki tudhatja, hogyan ragadt erre az alakra ez a becenév. Talán mert a nem távoli Kuril szigeteken hal és rák kitermeléssel is foglalkozott? 

 Tavaly bukkantam egy videóra az interneten, ahol éppen Moszkvából deportálják Krábot Habarovszkba, bilincsben, őrökkel. Jön le a repülőről a lépcsőn, s száll be egy kisbuszba. A riportot készítő a képek alá mondja, hogy Krab az orosz távol-keleti maffia habarovszki képviselőjeként tevékenykedett. Több embert „kiiktatott”, rettegésben tartotta a város üzletembereit.  Egy idő után ellentétei támadtak Komszomolszk városban székelő főnökeivel, akik ellenőrt küldtek rá, akit ő eltett láb alól. Később a konfliktus elől Moszkvába menekült (a nagybácsihoz nyilván), ahol a KGB-nek együttműködést ajánlott fel a bűnszervezet felgöngyölítésében. Végül hazaküldték mégis. További sorsát nem ismerem, de előbb-utóbb kiderítem.

 A beszélgetés kedélyesbe, sőt közvetlen-barátiba fordult. Tulajdonképpen minden üzleti tárgyalás célja ez. A közös hang megtalálása. S a kudarc az, amikor ez nem sikerül, mert a dolgoknak a felek különböző  értelmet tulajdonítanak. Amikor rejtőzködnek, s nem engedik, hogy rájuk érezzenek. Amikor elutasítóak, de ezt nem mutatják. Itt jól alakultak a dolgok. Jura-Krab abba is beleegyezett, hogy készpénzben kifizetik tartozásukat az ottlétem során.

 A tárgyalás végén újra meghívást kaptam az esti születésnapi buliba, amit természetesen elfogadtam.

Egy nagy terembe vezettek be, körasztalokkal. Két asztal kivételével kopasz fiatal srácok ültek az egész teremben. Vagy 200 ember. Az egyik nem kopasz asztal a vezéré volt az alvezéreivel, akik sokat fényképezkedtek együtt. Érdekes volt ez a folyamatos fényképezkedés. Bárhol voltunk, bárkivel tárgyaltunk, feltétlenül készülnie kellett egy csoportképnek. Ez a folytonos dokumentálás az együvé tartozást kellett, hogy bizonygassa? Hat vagy hét alvezér lehetett, köztük Szása. Az egyiket úgy hívták (becézték), hogy „Üzbégzsidó”. Mint mesélték, valóban egy  Buharából (Üzbegisztán) elszármazott zsidó fiatalemberről volt szó. Az orosz ajkú zsidó bűnözésnek egyik kiváló képviselője volt, olyan, akikből máig igen sok él Ukrajnán és Oroszországon kívül például az USA-ban. Mindenhol, ahol orosz ajkúak élnek. A másik asztal, ahol nem kopaszok ültek, a nők, a feleségek asztala volt. A bűnözők körében az anya, a család, a gyerek tisztelete szent, ami érdekes módon összeegyeztethető a prostituáltak futtatásával és más családok szétverésével. Engem is ehhez a női asztalhoz ültettek, mivel se nem voltam vezér, se harcos.

Az egyik iskolázott feleség figyelt rám. Hihetetlenül szertartásos és unalmas volt az egész. Alig vártam, hogy véget érjen. Primitív társaság. Olyanok egyesülése, akik nem tudtak normális módon érvényesülni, ezért összefogtak, hogy elvegyenek másoktól.

 Másnap tárgyaltunk Szásával néhányat a városban. Mindenki félelemmel vegyes tisztelettel beszélt velem. Tudták, hogy kinek vagyok a vendége.

Egy olyan étteremben ebédeltünk, amelynek a falán egy magyar vonatkozású emléktáblát fedeztem fel, melynek szövege:

„1918. szeptember 5-én ezen a helyen a fehérgárdisták keze által kínhalált szenvedett 16 osztrák-magyar katonazenész, a szovjethatalom szimpatizánsai."

Az 1917-es októberi forradalmat követő oroszországi polgárháborúban ugyanis a magyar hadifoglyok nagyobb része a bolsevikokkal rokonszenvezett. A legtöbben fegyverrel is részt vettek a fehérek és az Antant-csapatok elleni harcokban, de akadtak olyanok is, akik más módon fejezték ki szimpátiájukat a vörösök iránt.

 Az utóbbiak közé tartoztak azok a katonazenészek (kép), akik a távol-keleti, Amur-környéki fogolytáborokból verbuválódtak, s a habarovszki “Csáska csája” (Csésze tea) nevű vendéglőben szórakoztatták muzsikálásukkal a közönséget, többnyire a frontokról visszatért, megpihenő vörösgárdistákat. De felléptek számos szovjet rendezvényen is – írta a szibériai és tengermelléki összecsapások történetéről az utókornak beszámoló Goldfinger Ágoston, maga is aktív résztvevője ezeknek a harcoknak. Visszaemlékezései szerint az osztrák-magyar ármádia tagjai, többségükben magyarok (más források szerint magyar cigányzenészek is) muzsikáltak ott esténként, mígnem a fehérek 1918 őszén visszafoglalták a várost.A habarovszki kórház mosodájának vezetője egy Julinek nevű cseh volt, aki a fehéreknek kémkedett (a cseh hadifoglyok a fehéreket támogatták).Ő szeptember 4-én felszólította a zenészeket, hogy a másnap ünnepélyesen bevonuló Kalmükov tábornok csapatait, valamint a vele tartó cseh és japán alakulatokat fogadják a cári himnusszal és más, a fehéreknek tetsző indulókkal.  A muzsikusok ettől elzárkóztak. Julinek meg is jegyezte: “Ezt megbánjátok, de akkor már késő lesz…” S valóban, a Fehér Gárda őrizetbe vette a zenekar tagjait, kegyetlenül megkínozták őket, majd szeptember 5-én délben, a városi parkban, az Amur fölé magasodó sziklafalnál 16 katonazenészt kivégeztek.

A zenekar

Ekkora bűvereje volt az az időben kivirágzott kommunista hitnek. Nem játszottak a fehéreknek. Az életük árán sem.

 Eljött a hazautazás napja. A repülőtérre Jura is kijött engem búcsúztatni. Egy fekete dzsipben ültünk a beszállásig. Elment előttünk egy másik hasonló dzsip. Júra megkérdezte:

 -„Csak nem a városi főrendőr volt az?”

-„De igen.”- válaszolta az egyik testőre.

-„Köszönt?”

-„Igen, köszönt.”- erősítették meg.

- „Akkor jó.”

 Beült a mellettem levő ülésre a szervezet főpénztárosa. Kezembe nyomta a tízezer szép, frissen nyomtatott dollárt. Volt idő, biztos,  ami biztos, megszámoltam. Száz dollár híja volt. Mondom neki.   – „Lehetetlen” - válaszolja. Megszámolja. És tényleg. Kipótolta. Kaptam Jurától ajándékba vörös kaviárt egy három literes befőttesüveggel. Ettük otthon vagy két hónapig. A végén már utálkozva.

 Ölelkezések, búcsú. Az ellenőrzésnél nem találják a szállodai regisztrációt. Jura udvariasan megkérdezi a rendőrnőt: „Ugye nem szeretne problémát magának feleslegesen?” Kiderült, hogy nem szeretne.

 Később egyszer Szása felhívott azzal, hogy Jura Moszkvába lesz, s szeretne velem beszélni. Kitértem előle. Mint utóbb kiderült, a legmagasabb rangú oroszajkú maffiózók találkozóján vett részt. Ha elfogadom a meghívást, az életem teljesen más mederbe terelődött volna. 

Szásával még többször találkoztam. A második infarktusa vitte el.

Visszaérkezve Moszkvába, megkértem a feleségemet, számolja meg a hozott pénzt. Egy százassal több volt.