Egy moszkvai főiskolára jártam a hetvenes évek második felében. Szeminárium után voltunk. Keveset sikerült megérteni és feljegyezni a hallottakból. Fáradt voltam. Mindig fáradt. Idegileg és fizikailag. Éreztem, hogy nincs rendben körülöttem semmi. Hogy nem jó helyen vagyok, nem azt csinálom, amit kellene, nem azzal járok, akivel kellene…kiutat nem láttam. Csak előre, csak végigcsinálni, csak befejezni. Bármi áron.

Nagyon komolyan vettem akkor még mindent. A világot is meg magamat is. Sokkal később kezdtem csak igazi értékükön érzékelni a dolgokat.

Fáztam. Kinéztem az ablakon. Esett a hó. A nagy pelyheken épp áttörte magát egy komor csupavas kisablakos rondabarna villamos, csattogva a görbe síneken..

Megfordultam. Az egyik csoporttársam állt ott, akivel újból és újból nekilódult a vita.

„Én azt hittem, hogy te komszomolista vagy.” Rendes srác volt, abból a fajtából, amelyik tökéletesen elhiszi a propagandát. Hogy az áruhiánynak az az oka, hogy a háború nemrég fejeződött be (1977-et irtunk!) Hogy segíteni kell annak a sok, sok Nyugat által kizsákmányolt országnak, meg hogy védekezni kell az USA meg a NATO agresszív fegyverkezése ellen, s az sokba kerül, meg fel kell emelni az ország európai színvonalára az elmaradott Közép-Ázsiát s.t.b….mi meg akkorra már túl voltunk az új gazdasági mechanizmuson. Nálunk már a magánvállakozás volt az „előre”. Neki, nekik az akkor a „visszát” jelentette. A sajtó, a rádió TV ontotta a primitív propagandát, amit az ismerősöm szőröstől bőröstől benyelt.

Kellett hozzá egy kis idő, amíg rájöttem: csakis olyanokkal tudok szót érteni, akiknek van ablakuk a világra a pártpropagandán kívül is. Ilyenek voltak a baltikumi diákok például, az örmények, grúzok, na meg a könyv emberei, az intelligens, megvezethetetlen, tántoríthatatlan világpolgár zsidók.

Elnéztem a srác mellet, s megláttam Há-t. A vietnami lányt. Aki rám várt.

A főiskolán sok vietnami tanult. Kicsik voltak és gyűröttek. Szűkösen kispénzűek. Igen szigorú belső szabályok szerint éltek bezárkózón. Furcsa illatú ételeiket csapatban főzve s elfogyasztva . Más országbeliekkel nem igen érintkeztek. Épp háború után voltak, egy kommunista totalitárius közösségi társadalom győzelmi mámorában az amerikaiak felett.

Há más volt, mint a többi vietnami lány. Magasabb, formás, szép arcú.

Valamit kérdezett, valamit válaszoltam mosolyogva, s utána életem egyik legőszintébb, legártatlanabb története következett.

Kiderült, hogy ez az aranyos kislány fülig szerelmes belém.

Csak jött és jött elhajthatatlanul. Nem érdekelték a csodálkozó tekintetek, a mindent értő cserfes orosz lányok kuncogása, vietnami társainak elítélő, szúró tekintete.

Jött a nyár, s mi együtt jártunk termelési gyakorlatra Hával. Lámpagyári technológia egyik asztalánál ültünk, ott magyaráztam neki, hogy igen nagy a földrajzi távolság az országaink között…más a kultúra, más az éghajlat…minden , minden más…hogy lehetetlen együtt. Nem fogadta el. Csak jött, és jött, mit egy segítséget kérő szomorú szemű meglőtt állat. Akinek nincs más választása.

Beszökött a kollégiumi szobámba. Befeküdt az ágyamba. A bőre enyhén barnás volt, s az illata, mint a koratavaszi tiszta, zavartalan  Tiszáé. /A Há - folyót jelent. /

Kószáltunk a városban, fagyiztunk, bujdosva, hogy nehogy meglásson bennünket egy másik vietnami. Hogy nehogy megbüntessék.Fagyiztunk, kézen fogva sétáltunk. Nem sokat beszélgettünk. Más világokból érkezett idegenek voltunk egy egy távoli bolygón, és mégis egymáshoz oly nagyon közel.  Lehet, hogy ezek voltak élete leboldogabb órái.

Akkor én párkapcsolatban éltem, egy magyar lánnyal voltam igen szoros viszonyban, aminek akkor nem akartam, nem tudtam véget vetni. Lassan eltoltam magamtól.

Később megtudtam, hogy odáig elment szegény, hogy Magyarországon tanuló vietnami barátnőt talált, akit meglátogatott, s akinek segítségével eljött Magyarországra, a szülőfalumba, ahol anyámék laktak! Próbálta őket (engem) felkeresni, megtalálni. Én akkor épp nem voltam otthon.

Egy-két év múlva nagy hassal láttam a kollégiumban. Szerelmének története kitudódott, esetének híre ment a vietnamiak között. A Párt így rendezte le az ügyet. Férjhez adták. Én tudtam, hogy nem lehet jó a házassága. Mert engem szeret. Hol itt, hol ott kaptam tőle levelet…sok év után is. Akkor is, amikor már otthon volt, Vietnamban. A levelekben soha sem írta le, hogy „szeretlek”. A gyárról írt, ahol dolgozott, az országa hősies harcáról…de minden sorából sütött a nagy, leküzdhetetlen vonzalom, melynek a tárgya én voltam, s maradtam.S aminek képtelen voltam megfelelni.