FORDITÁS

Galina Szidorova

Publikálva 2015.02.26-án.

Manapság a történelemről úgy beszélünk, mint a halottról: vagy jót, vagy semmit. Szó szerint, mintha fotoshopon engednék keresztül. Egy sor az „egyestúlhajlások”-ról, az összes többi „hatalmasgyőzelmeksora” , melyek apoteozisa a (mienkakrim). Az iskolai tankönyvekből patrióta mesék gyűjteménye lesz, az állampolgárokból pedig - beszélgető show műsorok zombi-statisztái.

Nemrégiben a Szolovjov vezette „Vasárnap estében”[1] Sztálin vett részt. Nem saját maga, természetesen, hanem a szelleme bolyongott a statiszta zombik között, miként tulajdonképpen az összes központi csatornát áthatják a jelenlegi kremli églakó útmutatásai – „elloptákagyőzelmünket” valamint „átirjákatörténelmet”. Ezen kakofónia közepette jól kivehető motívum a „sztálinamindenünk”, aminek mint általában, Alexander Prohanov[2] adott hangot. Ezúttal a statiszták vezetője a Győzelem 70 éves évfordulóját Sztálin diadala évévé javasolta tenni, s emlékműveket emelni neki Oroszország összes városában.

…Kis zárka a pincében – alig fért el négy vaságy. A sarokban szoba klozetként vödör. Valójában az ágyak emeletesek voltak. Ebbe a kőlyukba 15-20 foglyot zsúfoltak be. Reggel hatkor ébresztő. Az egyik végükkel falhoz csavarozott ágyakat le kellett engedni. Azokon ülni és feküdni nappal tilos volt. Az emberek szorosan, egy tömegben álltak az este 10-es takarodóig. Amikor valakit kihallgatásra vittek, a benn maradtak hatalmasat kortyoltak a börtönfolyosóról beömlő állott levegőből. A kihallgató szobában – faasztal, Dzserzsinszkij kép a falon s egy ronda roggyant hokedli. Erre ültették a letartóztatottat. A kihallgatás több, mint egy napig is eltarthatott. A kihallgatók cserélődtek, a kihallgatott pedig addig ült ezen a hokedlin, míg le nem esett róla. Vagy amíg nem mondott el mindent, ami követeltek tőle – a barátairól, a kollégáiról, a szeretteiről az ismerősökről és ismeretlenekről. Később már kínoztak. Hogy hamarabb felszabaduljon a hokedli.

Az első fogoly 1918-ban került ebbe a kínzókamrába. Az utolsó 1988-ban. Tomszkban az NKVD[3] volt nyomozati börtöne, jelenleg a Politikai Elnyomás Emlékmúzeuma. Egybeesés, hogy a prohanovi kezdeményezés elhangzásának másnapján jártam ott.  

Néhányan vagyunk látogatók – kollégám, aki a tényfeltáró újságírói alapítvány szemináriumának hallgatója – melyet a 19/29 alapítvány ezekben a napokban tartott Tomszkban; egy sportos fiatalember és egy meglehetősen nagydarab férfi, aki nyilván már reggel bedobott egy kis lélekmelegítőt. Nagy valószínűséggel azért, hogy bátrabb legyen, nyomul elő bennem a gondolat. Ugyanakkor könnybe lábadt szemeiből és kérdéseiből ítélve, amelyeket ez a suta, sajátosan festői bátyó feltesz, amikor a dokumentumok sárga lapjait vizsgáljuk, neki ez - személyes ügy, családja történelmének része. Lapozzuk a négyhavi kivégzési tervet (első kategória limitszámai) és a bebörtönzési tervet (második kategória): 1937 juliusában Jezsov N. az Szovjetúnió belügyi népbiztosa 00447 számú operatív utasítása alapján a régió ezeket kapta utasításba. Akkurátus számvitel. A listákon balra a köztársaságok, megyék, városok végtelen oszlopa, jobbra számok. Megtalálom Moszkva megyét: 30 000 plusz 5. Ha valaki fel kívánta emelni a számot, Moszkvába kellett felterjeszteni a kérést. S íme az engedély – feljegyzés személyesen Sztálintól: „ Krasznojarszki területnek 6600 ember limitet kell adni az első kategóriában”. S az aláírás: „Mellette”. Sztálin, Molotov.

Egy másik volt zárkában a falon Tomszk megye térképe. A tárlatvezető egy pontra mutat az Ob folyón – Nazino szigetre. A nép „üvöltő szigetnek” vagy „halálszigetnek” hívja. Története a legkevésbé sem illik bele a jelenlegi hatalom hivatalos „győzelmi meséjébe”, de nem illik bele az „egyes túlhajtásokba” sem. Egyszerűen nem fér az ember fejébe.    

33 májusában az Ob erdő borította szigetére hat ezer embert szállítottak uszályokkal. Az országban a személyi igazolvány rendszer bevezetésének kapcsán épp, hogy elkezdődött a „deklasszált elemek” elleni harc kampánya – a „gyanús városiakat” kényszer kilakoltatták a nagyvárosokból, Szibériába küldték, s a kuláktalanítottak speciális településein helyezték el. A Narimi Északi területre valamint Észak-Kazahsztánba 1933 év folyamán két millió embert terveztek deportálni.

Nazino szörnyűségeit helyi legendának lehetne tekinteni, ha nem állnának rendelkezésre dokumentált tanúvallomások. Az RKP(b) párt Narim megyei instruktora, V.A. Velicsko a sziget inspekciós látogatása után ezt írja Sztálinnak címezve:

"A sziget teljességgel érintetlen volt, mindenféle épület nélkül. Az embereket úgy rakták ki oda, ahogyan a városokban és állomásokon begyűjtötték: tavaszi ruhában, ágynemű nélkül, nagyon sokan mezítláb. Nem volt a szigeten sem szerszám, sem egy csöpp élelem. ….az összes gyógyszert, amely a vonat szerelvények ellátásához volt adva, még Tomszkban elvették.… Másnap leesett a hó.… s csak a negyedik vagy ötödik napon érkezett a szigetre rozsliszt, amiből néhány tíz dekát osztottak szét a kitelepítetteknek. Megkapva a lisztet az emberek futottak a vízhez, sapkában, kapcában, zakóban és nadrágban keverve azzal össze, s úgy ették. Nagyon sokan csak úgy ették a lisztet (mivel por alakban volt), s ettől megfulladva összeestek. A kitelepítettek életük végéig (10-30 nap) kaptak lisztet úgy, hogy nem volt semmilyen edényük. A leg állóképesebbek tűzön készítettek lepényt, mivel nem volt forró víz. A tűz mellett aludtak. Hamarosan elkezdődött, először ritkán, majd tömegesen az emberevés….” Közli Velicsko, hogy előfordultak „véletlen esetek” „ Novozsilov Vlagyimir moszkvai lakos. Kompresszorgyár. Sofőr. Háromszor kapott prémiumot. Felesége és gyereke Moszkvában. Befejezve a munkáját, a feleségével moziba készültek, s amíg az öltözött, elszaladt cigarettáért, ami közben elfogták; Guszeva, idős hölgy. Muromban él, férje régi kommunista, Murom állomás főkalauza…Moszkvába azért jött, hogy a férjének öltönyt vásároljon, valamint fehér kenyeret. Semmiféle igazolvány sem segített…"

A hatezer kitelepítettből körülbelül kétezer ember halt szörnyű halált.

A levélben leírtak még az irójuk letartóztatásához is kirívónak tűnhettek. 1933 szeptemberében az esetet vizsgálta a Politikai Bizottság és néhány vizsgáló bizottság, melyeket a helyszínre küldtek a levél nyomában, amelyek mindent megerősítettek. A „deklasszáltak” deportálását lassan abbahagyták. Annál inkább, mert Szibériában kellett a hely a „politikaiak” millióinak.

Még egy történet a múzeum dokumentumai közt, az lehet mondani, nem régi. 1979 május elsejének előestéje. Tomszk mellett, Kolpasevóhoz közel a folyó kimosta a magas partot. Szó szerint belevájta magát. A homok máladékból emberi test maradványok bukkantak elő – az állam több mint negyven éve történt gaztetteinek megdönthetetlen bizonyítékai a polgáraival szemben. A dokumentumok szerint a Kolpasevói NKVD börtönében körülbelül négyezer embert semmisítettek meg. 1445 emberről tudjuk, hogy agyonlőtték őket a környéken. A helyi családok mindegyikéből odaveszett valaki, néhány test igen jól megmaradt a fagyos földben. Az emberek a helyszínre rohantak. Az SZKP Tomszk megyei első titkára Jegor Ligacsov a május elsejei felvonulás után jelentette Moszkvába az „eseményt” ahol úgy döntöttek, hogy a KGB és MVD[4] bevonásával „egészségügyi akció” folytatnak le. Az embereket elhatárolták a helytől, amit kordonnal vettek körbe. Motorhajókat vezényeltek a parthoz, amelyek hajócsavarjaival kezdték feldarálni a maradványokat. Csakhogy azok nem akartak sehogy sem fogyni, sőt, az alsó rétegekből mumifikálódott holttestek kerültek elő, melyek kezdtek úszni lefelé a folyón. Ekkor csónakokból és bárkákból kordont vontak, a hullákat befogták, s nehéz fémdarabokat kötöztek hozzájuk. Azonban néhány így sem hagyta magát, s eltűnt az Ob sötét vizében. A történet végére nemrég, de a rég letűnt idők szellemében tettek pontot: 1992 szeptember 26-án lezárták a hullagyalázási ügyet azzal a megfogalmazással, hogy „nem találtak senki tevékenységében bűnelkövetésre utaló jelet”.

…..

[1] Az orosz 1. állami csatorna Vlagyimir Szolovjov állandó vezetésével tartott sokszereplős, közönség előtti aktuális politikai kérdéseket tárgyaló beszélgető műsoráról van szó.

[2] Alexander Andreyevich Prohanov orosz szélsőjobbos nézeteiről ismert író.

[3] A Belügyi Népbiztosság, rövidítve NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyih Gyel) az államigazgatás belügyi ágának legfőbb szerve volt a Szovjetunióban 1934 és 1946 között.

[4] Belügy