Vlagyimir Pasztuhov – a politikai tudományok doktora, Oxford, Anglia

Sokszor volt alkalmam megfigyelni, hogy régen, vagy viszonylag nem régen emigráló barátaim rosszul leplezett reménytől fűtve kérdezik a „nagy földről” érkező honfitársaikat – mi újság otthon? A válasz igen gyakran nem várt. „ Otthon minden rendben van…”

Minden rendben van, a csinovnyikok önkénye és az erőszakszervezetek garázdálkodása ellenére. Minden rendben van a bődületes lopás és nyílt korrupció ellenére. Minden rendben a civilizált társadalmakban elképzelhetetlen különbségek ellenére a gazdagok és szegények között. Minden rendben a mindent elnyelő hazugság ellenére, ami vagy a televízióban kezdődik, vagy ott végződik. És azok, akik azt állítják, hogy minden rendben, egy csöppet sem hazudnak. Más világban élnek.

A teljes tudatlanság kultivációja

Természetesen a legutóbbi néhány hónap eseményei rontják az általános képet. Ezt azonban nem szabad túlértékelni. Moszkva nem néz ki olyan rosszul, mint néhányan szeretnék. Az utcák tiszták, a sövényeket nyírják, tele a boltok polcai a szankciók ellenére. A friss elektronikai újdonságokat nem nehezebb beszerezni, mint Londonban vagy New Yorkban. Az üres szovjet vitrinek még nagyon messze vannak - s mi más kellene az „egyszerű embernek”? Bizonyos pénzhiány érzékelhető. Moszkva azonban a kupecek városa, ezért ezt kezelni tudja. Máshol Oroszországban rosszabb a helyzet. ez azonban senkit sem érdekel.

 Az emberek önként tagadják meg a gondolkodást. Nem félelemből, hanem önként és dalolva. Ez a jelenség a közelmult szovjet történelméből jól ismert.

Azok, akik jól informáltak, nyilvánvalóan éreznek valamit. De náluk sem anyagi nehézségekről van szó, hanem a növekvő bizonytalansággal kapcsolatos depresszióról. Egyre többet hallani - „a pénz kifogyott a rendszerből” (nem Jevtusenkov „Rendszer” – éből, hanem általában. De az ilyen „reagálók” kevesen vannak. A döntő többség egyelőre teljes tudatlanságban leledzik. Pontosabban kultiválja magában ezt a teljes tudatlanságot, mint túléléshez szükséges oroszországi feltételt.

Ez a többség ma azzal van kizárólag elfoglalva, hogy gondosan védi pszichológiai komfortját minden negatív információtól, de főként a zavaró gondolatoktól (sokszor magától a gondolkodástól). Senkire sem kell semmilyen hatással lenni. Nem félelemből, hanem önként és dalolva. Ez a jelenség a közelmúlt szovjet történelméből jól ismert. Azoknak, akik éltek a Szovjetunióban és akik több, mint ötven évesek, nem kell magyarázni, hogy is van ez. Ez nem új, hanem csak mélyen elfelejtett régi dolog.

A „gonosz racionalizálásának” tudománya

Néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy cikk, amely szerzőjének nevét szégyenszemre elfelejtettem (hölgy volt). A szerző a „terror racionalizálását” kutatta szovjet írók naplója alapján. Egyik feltételezése arról szólt, hogy normális ember nem élheti túl, ha naponta, sőt óránként szembesül azzal, hogy micsoda szörnyűséges, igazságtalan, bűnös világban él. Ez tömeges öngyilkossághoz vezetne (ami, mint tudjuk, nem történt meg). Ez a gondolat rímel Iván Iljin azon megfigyelésével, hogy az embernek a boldogsághoz arra van szüksége, hogy valamiféle magasrendű közösséghez tartozzon, mely az igazságosság megtestesülése. Ezért a túléléshez az emberek „racionalizálják a gonoszt”. Először megtanulják megmagyarázni, majd észre sem venni. A „racionalizálási” eljárások egyszerűek, primitívek, s úgy tűnik, az inkvizíció óta változatlanok. Talán még régebbtől. „Ez nem érint engem.” „Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”. „Magasabb értelme van”. „Maguknak csinálták a bajt”.”Nem szabad provokálni az erősebbet”. S.t.b. A posztkommunista generáció villámgyorsan elsajátította a racionalizálás „tudományát”. Mintha semmiféle „rázós kilencvenes évek időszaka” nem is létezett volna.

 Naiv és romantikus dolog az állami propagandát felelőssé tenni a tömeges „hülyítés” és a lakosság „züllesztése” miatt. Az okot itt gyakran összekeverik a következménnyel.

Mindez remekül ágyazódik be a jól előkészített kulturális talajba, teljességgel betagozódva a körülvevő valóság kritikátlan és passzív elfogadásának pravoszláv tradíciójába. A gondolatoktól való félelem az orosz tudat régi, ismert betegsége: melyre még az ismert „Mérföldkövek” szerzői (fordító/XX. század eleji orosz filozófusok cikkeinek gyűjteménye az orosz intelligenciáról annak szerepéről Oroszország történelmében) Ez az orosz karakter egyidejűleg erős gyenge oldala. Egyrészről – „hitünk erősebb, mint a számítás”, másrészről – amikor a számítás a hitre nem válik be, nem saját magukat hibáztatják mindebben, hanem az Istent. Így vagy úgy, az orosz embernek mindig egyszerűbb nem gondolkodni, mint gondolkodni, nem észrevenni, mint észrevenni, úgy tenni, mint lenni.

Kiváló barátom, a „Novaja Gazeta” főszerkesztője, Szergej Szokolov mesélte ezt a nagyszerű történetet. Nemrég kimenve cigarettázni, két, babakocsival a ház körül sétáló, helyes, igen jól öltözött fiatal hölgy érdekes beszélgetésének vált fültanújává. "Hallottam, hogy a norvégok elvették mi gyerekünket” (ford./egy orosz emigráns nőtől) – mondta az egyik. "Mit vársz tőlük, mind homoszexuális” - válaszolta a másik. Így működik Merab Mamardasvili pszichológiai beállítottsága. Az elérhető információ teljes spektrumából az ember azt választja ki és jegyzi meg, amely megfelel az elvárásának és a legkedvezőbb számára. Mint a szociológiában –a közvélemény kutatás eredményét gyakran előre meghatározza a kérdésbe ágyazott koncepció. Csak azt lehet könnyen becsapni, aki örömmel csapódik be.. orosz lakosság nagy része szenved ma a kikapcsolt tudat szindrómában. Az agy ebben az állapotban érzékeny bármiféle manipulációra.

Korrupció és irigység

„Kikapcsolt tudat” esetén a társadalomban elkerülhetetlenül kifejlődik a hazugság kultusza. Elmosódik a hazugság és az igazság közötti erkölcsi határ. A teljes etikai relativizmus körülményei között a hazugságra dominánsan, mint „hadicselre” tekintenek, ami teljes mértékben megengedett, sőt, a kitűzött cél elérésének tiszteletre méltó eszköze. Természetesen, egy reflektáló bárcás hazudozónak nehéz színlelés nélkül újságírónak tartania magát. Azzal álltathatja magát, hogy nagy eszme propagandistája, s nyugodtan élhet tovább. De mennyi az ilyen nem reflektáló hazug ember….

 Úgy tűnik, Oroszország ismételten elért a konformizmus csúcspontjára, s megkezdi ciklikus mozgását a „tömeges megvilágosodás” irányába. Az orosz történelem megszokta, hogy a fenékről elrugaszkodva haladjon előre.

A hazugság egyúttal uralkodó világnézetté és szociális módszerré válik. Naiv és romantikus dolog az állami propagandát felelőssé tenni a lakosság tömeges „hülyítésért” és „züllesztéséért”. Itt gyakran az okot keverik a következménnyel. Ma az orosz társadalomi élet egyik pólusán olthatatlan igény jelentkezik a hazugságra, a másik póluson pedig természetesen növekszik annak tömegtermelése. Ez is egy sajátos piac, ahol a kereslet kínálatot teremt. Bár, természetesen jelen vannak a lelkiismeretlen marketing elemei is.

Sajnos, bármilyen „újnépi” kezdeményezés, melynek célja a „szemek kinyitása” az orosz élet fekélyeire és bűneire, ezen körülmények között bukásra van ítélve. Az emberek szempillája szorosan le van eresztve, nem kíván látni semmit maga körül. Az egyetlen téma, mely rést üt ezen a semmin – ez az antikorrupciós propaganda. De ez sem azért, mert a korrupció mély ellenzésre lel az orosz ember lelkében, hanem azért, mert irigységet szül. Az embereket nem a korrupció ténye idegesíti, hanem annak eredménye bőszíti. Ez a propaganda semmiféle erkölcsi előremozdulást sem teremt, s nem vezet az öntudat felélesztéséhez.

Egészében véve, állandóan jelentős tömegű, a kikapcsolt tudat szindrómában szenvedő ember nyomot hagy az orosz szociális történelem menetében. Megnehezíti nonkomformista mozgalmak keletkezését, következésképp majdnem lehetetlenné teszi a többé-kevésbé folyamatos evolúciót. A szituáció majd’ minden alkalommal eléri azt a pontot, amikor külső erők avatkoznak be (háború, gazdasági katasztrófa és hasonlók), amik után a mátrica kényszerűen megváltozik, és végbemegy a „tömeges megvilágosodás”, mely - Lihacsov akadémikus szavaival élve – sokkal undorítóbb, mint a tömeges eltévelyedés. Úgy tűnik, Oroszország ma ismételten elérte a konformizmus csúcsértékét, és megkezdi ciklikus mozgását a „tömeges megvilágosodás” irányába. Az orosz történelem megszokta, hogy a fenékről elrugaszkodva haladjon előre.